Pain & Politics

Amúgy sem vagyok sem szilveszter, sem pedig újévrajongó, de így az év utolsó napjaira kijött az isiászom (másnéven ülőidegzsába), ami régi vendég nálam. Egy évben legalább egyszer meglep - mondjuk általában vizsgaidőszakokban (amikor sokat kell ülni), de tudom, hogy az ülőmunkán kívül köze van ehhez a rossz tartásnak, a figyelmetlenségnek és a sok más apróságnak is.

Ahogy hajnali 3-kor nyüszítettem a fájdalomtól (mivel ki kellett másznom az ágyból) és igyekeztem a mindfulness képzésen tanult mélylégzést gyakorolni a fájdalmas testrészbe, arra gondoltam, hogy azért jó év volt ez. Volt persze rengeteg munka és kihívás, de alapvetően (az év második felében) sokkal többet tudtam olyan dolgokkal foglalkozni, amiket szeretek, sokat tudtam olvasni, láttam jó filmeket és kevésbé jó színházi előadásokat. 

Most sikerült a Goodreads reading challenge is, amihez az oldal ilyen jópofa illusztrációkat készít (csak sajnos előbb kiküldi mint sem hogy véget érne az év, úgyhogy a valós adatok ITT vannak).

Szóval azt hiszem, alapvetően panaszra semmi okom, még úgy sem, hogy az én (a mi) életükben is megvannak a szarságok, és a közéleti-politikai helyzet sem éppen kecsegtető.

Politikáról az idén nem nagyon írtam ide a blogba, és már más közösségi médiában sem igazán tolom ezt, még az oktatás kapcsán sem. Az ok nagyon egyszerű: rohadtul undorodom az egésztől. Ami a legjobban zavar, az a szemellenzős politizálás (szálka - gerenda), a szektásodás és a közösségi média hangneme. Mindez valahogy abban sűrűsödik össze, hogy sokan teljesen elvesztették a mércét és a józan észt, az ember nem tud olyat mondani, hogy ne kapjon instans értékítéletet vanidegen emberektől. Én voltam idén libsi kurva, homofób, Gyurcsányista-libernyák tanár, Tisza-szektás, migránssimogató, buziajnározó és még sok minden más. Nem ráztak meg ezek a dolgok különösebben, csak azt gondolom, nem baj, ha a lelki egészségem védelmében inkább nem poltizálok a Fb-on - újabban például meg sem nézem a (nagy ritkán odaírt) kommentjeimre érkezett reakciókat. Tényleg minek.

Ehelyett inkább (unortodox módon) igyekszem műveltebb lenni, olvastam/hallgattam idén a Válaszonline-t, a Mércét, Schultz Nórát, a Vétót, de a Mandinert és még Hont Andrást is (!) - és még sorolhatnám. Feltűnt, hogy az utóbbi években milyen sokan lettek az influenszerek (sok régi arc, akikre amúgy már senki nem kíváncsi), és hogy sajnos a legtöbben leginkább a saját hangjukat szeretik hallani, párbeszéd, megértés, kölcsönösség sehol, inkább főleg egymás leordibálása. A valódi kérdéseket pedig senki nem szereti - provokációnak fogják fel őket. 

Fogalmam sincs, mi lesz itt 2026. áprilisában, de azt tudom, hogy utána sem lesz könnyebb, és hogy (klasszikust idézve) akkor is itt fogunk élni tovább. És hogy semmi sem fontosabb, mint hogy jobban odafigyelni magunkra (test és lélek) meg a szeretteinkre, mert ezt senki nem teszi meg helyettünk.

Tervekről most még nem írok, majd újév után (esetleg egy hosszabb visszatekintéssel együtt) - kúrálom magam tovább, hogy vidámabban induljon. (PS. a gyógyszer, a gélek és a gyógytorna hatásos, csak hát ez egy türelemjáték - az élet metonímiája.)

[Az imént]

Az imént elém került egy 2014-egy blogbejegyzés (hosszas lenne visszakeresni, melyik, munkahelyi bosszúságokról és a stresszlevezetés nehézségeiről szólt), és azon tűnődtem el, hogy vajon miért van az, hogy régen szerintem sokkal jobban írtam. 

Igen, sokan ünneplik a blogjuk szülinapját, én nem, az enyém első posztja 2007-ből lelhető fel (ez az), de ez is archív, ami azt jelenti, hogy még a dicstelenül összeomlott freeblog időszakából való, ahol sokunk sok-sok szellemi tartalma veszett oda.
(Cseles programokkal ki lehetett menteni ezt-azt, de rengeteg tartalmam odaveszett a londoni naplóktól kezdve a személyes életem lenyomatai.)

Szóval hogy miért érzem azt, hogy régen sokkal jobban írtam? 

Az nyilvánvaló, hogy manapság sokkal kevesebbet írok (egyáltalán: sokkal kevesebbet csinálok sok mindenből - nem hallgatok zenét, nem sétálok céltalanul, nem járok már uszodába, stb.). Ellenben sikerrel visszavettem egy csomó régi szokásomat: rengeteget olvasok mindenfélét, sportolok is, minőségi filmeket nézek, jegyzeteket készítek rengeteg dologról. 

Azt is tudomásul vettem, hogy a blogolás a múlté, van helyette Facebook, Insta meg Reels videók, és bár jelen vagyok ezeken, egyiket sem sikerült igazán megszeretnem, a blogolást, az írást nem helyettetesítik. A Facebook mára egy politikai-közéleti-magánéleti pöcegödör lett, a többit meg hagyjuk is, szavakra nem alkalmasak.

Nemrég olvastam Byung Chul-Han A narráció válsága című könyvét, amiben a szerző a tőle megszokott közhelyes és meglehetős fellengzősséggel ír arról, hogy a történetek ideje lejárt, a "storyk" már csak az egót táplálják, nem alakalmasak közösségépítésre. És bár számos (nála sokkal okosabb) gondolkodótól vesz át érvényes dolgokat, a szerző nem tér ki arra, hogy igenis volt időszak, amikor az internetnek még volt értelme. Szerintem ez volt az az időszak, amikor még (jobb, rosszabb és főleg különféle célú) szövegekkel kínáltuk meg egymást.  

Szóval lehet, hogy azért nem írok (jól) már, mert egyrészt ennek az időszaknak menthetetlenül vége (a blogokat senki nem olvassa), másrészt pedig amúgy is túl sok írásos munkám van az élet egyéb területein. 2025 ebben kiemelten teljesített - cikkek, tanulássegítő anyagok, előadások, könyvbemutatók, kritikák, recenziók. 

Félre ne értsen senki, nagyon-nagyon hálás vagyok mindezért; egyrészt mert (ha úgy vesszük) teljesült a régi álmom, hogy irodalommal és színházzal foglalkozom az időm jó részében (még ha nem is úgy, ahogy 16 évesen gondoltam), másrészt pedig nagyon sok értelmes és érdemes dolog jött ebből létre. Sok hálás levelet kapok a könyveink kapcsán, felkérnek különféle rendezvényekre, sőt, ha én elképzelek valamit, az is nagyobb valószínűséggel valósítható meg, mint évekkel ezelőtt.

Akkor hát mi hiányzik a régi írásaimat olvasva. 

Nem pontosan tudom, talán az elmélyülés, a rendszeren kívüliség, a kevesebb reprezentatív feladat, amitől jobban én voltam én - mert végül is ebből írtam, amit írtam. Persze nem úgy, ahogy manapság magából ír bárki, mert szerintem ügyesen sikerült (még a blogban is) megalkotni azt a beszélőt, aki nem lett túl nyitott, személyes vagy intim, aki nem tárta fel a magánélete történéseit egy az egyben, hanem kreált ebből egy kicsit titokzatos, mégis talán többek számára érdekes és szimpatikus narratívát. Valami olyasmit, ami nem direkt módon szolgáltatja ki az egyént, nem traktál a bulvárrészletekkel, de mégis emberi és önazonos.

Talán a több gyakorlással visszajön majd mindez.

A fenti gondolatok nem csak a régi posztom miatt jutottak eszembe, hanem mert megnéztem Nora Fingscheidt Parlagon című filmjét Saoirse Ronannal, aki nagy kedvencem. Amúgy is imádom ezeket az angol, ír vagy skót sivárságokban játszódó mozikat (a másik ilyen favoritom a Téli vendég) - szóval ezekről mindig az jut eszembe, hogy milyen könnyű elveszíteni önmagunkat, de jó lenne, ha nem adnánk fel azt, hogy visszataláljunk. 

Téli vendég (teljes film): https://videa.hu/videok/film-animacio/teli-vendeg-teljes-film-drama-egyben-magyarul-72su8KX4CMrf731v 

(A Parlagon c. filmet az HBO Maxon találjátok megy egyelőre.)

[December]

Eljött a december, és én megpróbálom most nagyon komolyan venni a pihenést, pedig van még három hét iskola a téli szünetig.

November 27-én megvolt az irodalmi verseny - mindenféle fiaskókkal, bonyodalmakkal, de lement végül. Idén valahogy a könyv is szar volt (nem én választottam), a fő emberek folyamatosan hullottak mellőlem, az egyetlen megmaradt kolléga pedig a nagyon beteg férjére kellett, hogy koncentráljon. És bár sokat dolgozott ő is, fejben (érthető módon) nem nagyon tudott ott lenni, szóval sokkal nagyobb részét kellett megcsinálnom annál a nagy résznél, mint amit amúgy is szoktam.

Bár minden másfelé mutat, azért az ilyen dolgoknak mégiscsak látom értelmét. Fura, de én még mindig nem tekintek magamra "rendszeren belüli" tanárként, nem az iskolai munkám az életem, és azért ez ad egy adag szabadságot (már ha manapság lehet egyáltalán szabadnak lenni bármilyen értelemben). Így nagyon kellemesen meg tud lepni (örülök), amikor mások ezt a rendezvényt a "szabadság szigeteként" élik meg - hát én meg így dolgozom. Értsd: egy kolléga mondta, hogy de jó lenne mindig így tanítani - és ő technikumban tanít, nem teheti. (Közben pedig ott ültek a nagyon lelkes technikumi diákjai, már hogyne tehetné. Azért van sok dolog, ami rajtunk múlik.)

Szóval most pihenek, ami azt jelenti, hogy, bár persze még kijavítom a maradék esszéket meg dolgozatokat és hallgatói dokumentumokat, főleg azzal foglalkozom, amit szeretek. Még lesz egy Shakespeare-óra a színészeknél (aminek nagyon örülök, rég vágytam erre) - ehhez A vihart nézem meg sokat olvasok. Kezembe került a nemrég megjelent angol irodalomtörténet - úristen, milyen jókat írtam oda! És úristen, mennyire hiányzik az életemnek ez a része!

Szóval el is határoztam, hogy a szünetben visszatérek az eredeti szakmámhoz, mert néhány éve csak iskolás dolgokkal foglalkozom, azzal kapcsolatban írok-olvasok, és ideje ezen változtatni, mert, ahogy hallom és látom, elharapózott a hülyeség azokon a területeken, amikkel régebben én is foglalkoztam. (Tudom, 'first world problem' azon bosszankodni, hogy az általad hanyagolt szakterületeden--ahol nem volt sok időd bizonyítani--mások baromságokat mondanak és írnak, 'but still'.)

Hivatalos vagyok még egy Thomas Mann-beszélgetésre, ami abszolút kívül esik a komfortzónámon, de szörnyen unom az óravázlatokat, a tematikus terveket és a kötelező olvasmányokkal való kínlódást. És mintha a színházi események is felpörögtek volna - amióta írtam egy elég kapós cikket egy helyi (elhanyagolt) műhelyről, mindenki velem akar kávézni és beszélgetni.

Decemberre egyébként azt is megtanultam (ami a kollégáknak csepp gondot se okoz), hogy amikor nincs órám vagy itthonról el nem intézhető dolgom, akkor nem dekkolok a 40 fős tanáriban, mert létezni sem lehet. Valaki mindig beszél hozzád (nem értelmesen, hanem motyog, pl. az egészségügyi állapotát vagy a családi dolgait taglalja úgy, hogy nem is kérdezted), ég az összes neon a plafonon, amitől kiég az agyad, és nem lehet ablakot nyitni, hogy legalább levegő legyen, mert valaki folyton  becsukja.

A kis magyar levegőtlen valóság - pont, mint a tömegközlekedés.  

A politikáról most direkt nem írok, mert idegesítő az egész, és már így sem vagyok túl jó fizikai állapotban. (Igyekszem több zenét hallgatni--ugye ez az utóbbi jópár évben teljesen kimaradt--de a Spotify-on az összes válogatáslista relaxácós zenékből áll, annyira ráfüggtem a hangtálakra... Legkésőbb pár hét múlva írok majd a könyv- és filmélményeimről, mert ott azért sikerült felvenni a fonalat kicsit.)

Lakás

A szüleim teljesen más társasalmi hátterű családból jönnek: apám egy jól szituált keszthelyi középosztálybeli família fia (az apja a városvezetésnél dolgozott talán), anyám pedig egy győr-soproni parasztcsalád gyereke. Előbbi a ("természetesen" módon) családi elvárások és személyes ambíciók miatt lett orvos, utóbbi főleg a kitörés lehetősége miatt, ami egyáltalán nem volt konfliktusmentes a családján belül (ahogy az sem, hogy a kis Győr melletti településen maradás helyett inkább a megyeszékhelyen szeretne elit gimnáziumba járni. A 70-es években ezt a rendszer is támogatta, de ez persze nem jelentette azt, hogy a győri (jó családból származó) osztálytársak jól fogadták a parasztgyerekeket - és nekik sem volt könnyű nyaranta visszaintegrálódni a családjába vagy elfogadtatni azt, hogy nem kétkezi munkából akar megélni. (Nagyon hosszú és összetett történet az, hogy mindez hogyan okozott további konfliktusokat a családjában, pl. az anyjával vagy az öccsével való kapcsolatában, aki villanyszerelő lett, és pár éve elvitte az alkohol. Nekem is vannak olyan emlékeim, hogy nyaranta azért kapok szidást a nagymamánál, mert 'fetrengek' és olvasok ahelyett, hogy értelmesebb dolgokat csinálnék.)

A szüleim a pécsi orvosi egyetemen találkoztak, én anyám utolsó egyetemi évében érkeztem (véletlenül), így nagyon gyorsan fel kellett nőniük. A kapcsolatuk (a fentiek okán, és számos egyéb feldolgozatlan sérelem miatt) egyébként sosem volt felhőtlen, 15 év után el is váltak. Én épp ekkor mentem gimnáziumba. Apám albérletbe költözött a barátnőjével (övé lett az autó), mi pedig ott maradtunk a lakásban négyen. Ez egy elég nehéz időszak volt, aminek én főleg a lelki részét érzékeltem (nem mintha előtte boldog gyerekkorom lett volna), de most már azt is látom, hogy komoly egzisztenciális félelem lehetett a 90-es évek elején egyedül maradni három kiskorú gyerekkel. Így aztán anyám hamarosan megismerkedett egy férfivel, aki szintén frissen vált el (bár neki már felnőtt gyerekei voltak) - egy korán nyugdíjazott katonatiszttel, aki magára vállalta, hogy felnevel minket. Ahogy ő mondta: embert farag belőlünk. (A testvéreim ekkor még általános iskolások voltak.)

Ezeket az éveket talán majd egy másik posztban részletezem. Semmilyen szempontból nem volt egyszerű - mindenki úgy mentette magát, ahogy tudta. A száraz tényeket tekintve a felnevelésünk sikerült: mindhármunkat kitaníttattak, egyetemre küldtek. Szerencsések voltunk, mert azt tanulhattuk, amit választottunk, és--igaz, szigorú feltételek mellett--végig tudtak támogatni. Én például albérletben lakhattam az ország másik végében. Az anyagi feltételek azok voltak, hogy addig finanszíroznak, amíg tanulunk, a képzés éveinek száma alapján. Havonta kaptunk fix apanázst (ami összeadódott a gyerekkori zsebpénzükkel, amit 14-15 éves korunk óta bankszámlára kaptunk az életkorunknak megfelelően egy bizonyos szorzóval), amiből meg kellett oldani az albérletet és az egyéb költségeket. Néha csurrant-cseppent néhány ezres buszra, vonatra, ilyesmi.

Én (érthető módon) nagyon boldogan voltam független, de gyakorlatilag az egyetem elejétől dolgoztam nyaranta, és felvettem a diákhitelt is. A támogatott évek számából kicsúsztam, mivel az egyik szakomon halasztottam, így az utolsó egyetemi évemet és a ráhúzott három év doktori képzést már teljesen önállóan oldottam meg. Volt diákhitel és doktori ösztöndíj, nyelvtanfolyamok, fordítások, nyáron szállodai munka a Balatonon és egyéb dolgok. Bár bulizgattam, de nem nagyon utaztam, és a jogosítványra is csak a doktori ösztöndíjból futotta (a húgom a gimi alatt megcsinálta, akkoriban én apámmal éltem, akinek erre nem volt pénze). Szép, szabad évek voltak.

Valóban sokáig tanultam tehát, talán nyolc évet, és elég későn lett rendes, bejelentett állásom főmunkaidőben. A doktori képzés után ugyanis már nem hitegettem magam tovább, és elmentem a közoktatásba. 2006-ot írtunk ekkor. Még nem volt pedagógus életpályamodell, sem teljesítményértékelés, a diákhitelemet a tanári fizetésemből fizettem vissza sok-sok év után. Persze végig voltak másod- és harmadállásaim, nyelvet tanítottam, fordítottam, tolmácsoltam, voltam óraadó és magántanár is. Féltetenni kb. 8 éve tudok.  

A szüleim eközben egyenesbe jöttek. A 90-es években (a rendszerváltás utáni felbuzdulás éveiben) a házastársukkal közösen mindketten vállalkozni kezdtek, bt.-t alapítottak, befektettek, magánrendelést nyitottak, autót lízingeltek, stb. Anyámék a régi közös lakásból házba költöztek, azt szép lassan felújítgatták, lett hétvégi ház is, ami ma már egy nagyon pofás hely hatalmas birtokkal, napelemekkel, kerttel, juhokkal. Apámék a sok albérlet után házat építettek, született három gyerekük, a legkisebb nemrég lett nagykorú. Ma mindketten 70 fölött vannak, de még aktívak, nyugdíjas főorvosként 'visszadolgoznak' a kórházban, a pozíciójukban nagyon megbecsültek.

A tesóm a négy éves főiskola után egy fővárosi kereskedelmi multinál helyezkedett el, albérletek, autórészlet, egy félrement rövid házasság, aztán egy sokkal jobban sikerült másik kapcsolat, most másodikos kisgyerek. Az albérletkálvárián ők is túlvannak szerencsére, néhány éve az agglomerációban laknak egy tök klassz helyen, sikeresen elcsíptek egy jó hitelt még a kovid után kicsivel.

Hogy mindezt miért írom le?

Nos, azért, mert az anyám a múlt héten felhívott, hogy gondoltam-e már arra, hogy belevágok az Otthon Start Programba. Nem, nem viccből vagy ugratásból kérdezte, ugyanis a feltételeknek tényleg megfelelek, soha nem volt ingatlan a nevemen, van stabil munkaviszonyom és TB-m. Mondtam neki, hogy természetesen nem gondoltam erre, mert nincs elegendő önerőm, nem vagyok házas és amúgy a jövő héten leszek 47 éves. Nyilván erősen foglalkoztat, hogy hol fogok lakni az elkövetkező évtizedekben, de mivel erre semmilyen épkézláb ötletem nincs, inkább nem gondolok rá. 

A történethez hozzátartozik, hogy az egyemista korunkban alkalmazott szigorú rend a későbbi életünket is végigkísérte, ezért aztán a szüleinkhez felnőtt korunkban már soha nem fordultunk semmiért. (A tesóm megpróbálta korábbi lakásvásárlások vagy a mostani házhitel környékén, de visszautasításba ütközött. Nem pénzt kért, csak támogatást, kezességet, ilyesmit.) Ha pedig most rosszul is hangzik, hogy az ember lenyúlja az idős szüleit, azt fontos tudni, hogy a társadalmi szakadék pl. köztem és anyámék között az elmúlt 20 évben óriásira nőtt. Ezt nem panaszképp mondom, de már évekkel ezelőtt sem értették, miért nem veszek új autót, miért dolgozom három állásban, és miért nem tudok nagyobb összegeket félretenni havonta. Eközben a hétvégi házukban felépült az üvegház és egy napelempark, lett jakuzzi (amit nyilván nem használ senki), hozzájuk került a ház mögötti erdő, mindkét autójukat pár évente lecserélik, a megyeszékhelyi kétszintes 7 szobás házat pedig csak azért tartják még fenn kettőjüknek, mert anyám még munkába jár. Az eredményeimre és a sikereimre egyébként mindig nagyon büszkék voltak, de azon a véleményen vannak, hogy arról senki nem tehet, hogy a társadalom kit mennyire becsül meg. (A fizetésemre összegét hallva a múltkor azt mondták, szerintük ez nagyon jó, mások ennél sokkal kevesebb pénzből élnek.) 

Azt már szerencsére nem teszik hozzá a fentiekhez (korábban volt rá utalás), hogy az "életformámat" pedig én magam választottam, a döntéseimet én magam hoztam, igazán nincs mit tenni. 

A mostani érdeklődés háttere egyébként az, hogy ismét eladnák az egyik autójukat. Azt mondják, alsó hangon 10 milliót fognak kapni érte, azt nekem adják, vegyek egy lakást, vágjak bele az Otthon Startba.(És nem, most már feltételeket sem szabnának ehhez, mint múltkor, amikor szintén tettek egy ajánlatot, miszerint kaphatok egy lakást, ami a 8 éves unokaöcsém tulajdona lesz. Én életem végéig lakhatok benne azzal, akivel csak akarok, de nem rendelkezhetek vele.)

Az idők ezek szerint változnak.

                                                   

[Listák]

Most, hogy augusztus végére kezdem lassan hatékonyra kipihenni magam (...), listázási kényszerem okán muszáj listáznom néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy eddig miket listáztam.

Megvalósult itemek:

• Viszonylag sok olvasás (lásd moly és goodreads - nagyon nagy reveláció nem volt, de szerintem megalapítom a "mindent 6-12 hónap késéssel olvasók klubját", mert milyen ciki már mindent időben elolvasni amúgy is).
• Sok film és elmaradt sorozatok (lásd letterbox).
• 7-8 óra alvás (tényleg megvolt, kivéve néhány alkalmat).
• Szakmázás (színház, irodalomterápia, közélet, politika, egyebek - olvasás, jegyzetek, előadások, filmek, miegyéb) - építettem a social platformjaimat is, remélem, erre eztán normálisan lesz is időm.
• Relatíve sok sport (indoor, itthon persze, majdnem minden nap, látványos eredmény persze nincsen).

NEM megvalósul itemek:

• ??? - bárhogy gondolkodom, nem tudok ilyet, ami azt jelenti, hogy ezen a nyáron végre nem voltam kényszeres - kivéve persze a listákat!

... viszont ha jobban belegondolok....

• Nem rendeztem át a könyvespolcot (a DVD-k egy részét szerettem volna kiszanálni, mert nem férnek el a könyvek). -- ma megcsináltam!
• Nem rendeztem át a konyhaszekrényt.
• Nem raktam rendet az íróasztalfiókokban.

... és biztos van még egy csomó minden, amit nem raktam rendbe és nem rendeztem át...

... valamint sajnos túl sokat politizáltam...

Tervek, munka:

• PécsLit - itt bevallhatom, hogy (tekintve az utóbbi évek vacak iskolai kínálatát) egy ideje nagyon szerettem volna bekerülni valami ötlettel, most gondoltam egy merészet, és a szerzővel együtt felajánlkoztam, összejött. Hátha szokás lesz belőle.
• MOZAIK szakmai lektorálás - nagyon örülök neki, kicsit szorongtam, hogy az összes kiadvány összes munkálatainak kimaxolásával tevékenység nélkül maradok, de szerencsére nem.
• Hallgatói mentorálás - erre egylőre lélekben készülök, de már most simogatja a jóérzésemet, hogy ha a pénzem nem is lesz több, de a kvázi óraszámom lecsökken (igaz, mellette jönnek majd a hentesből és csőszerelő- lakatosból átképzett magyartanár-hallgatók).
• Az irodalomterápiás szakdolgozatomat szeretném tanulmánnyá formálni.
• Szervezzük az irodalmi versenyt.
• Megyünk Budapestre színházba.
• Megnézni az utóbbi évek alatt hozzám került színházi előadásfelvételeket, mert csak halmozódnak, és nincs helyem. (Noteszt már nyitottam nekik, hiszen erről is listát vezetek persze.)
• Több mindfulness és meditáció - ehhez is van appom, ami listáz, na de ezt már én is túlzásnak tartom... 
• Szeretnék több zenét hallgatni, mert kb. semennyit sem hallgatok - kivéve az autóban a Petőfi Rádió aktuális slágerlistáját (lista!!), amiből csak annyit tudok megállapítani, hogy a dalszövegeket immár az AI írja (rémes prozódia, rossz helyre tett hangsúlyok és béna rímek, stb.).
• Nem megbolondulni az iskolától - ezt egyelőre nagyon jól csinálom, mivel a héten még szabin vagyunk.
• Vitaszínház, irodalomterápia (egylőre az iskolában, aztán majd meglátjuk).

Fesztiválos

Elég régen volt már, hogy lelkesedtem a fesztiválokért, és magam is csodálkozom, hogy volt ilyen időszak. Mondjuk ami a szociális érésemet illeti, elég későn jött és elég lassú is vagyok benne, 9-10 évvel később jelentkeztek olyan dolgok, amiket mások már rég megéltek - ilyesmi volt az aktív fesztiválozás is. Mondjuk a sátorban alvós, bokorba pisilős, nem zuhanyzós verzióig sosem jutottam el, annál én kényelmesebb és finnyásabb vagyok - sátorban is csak párszor aludtam életemben, ennek zöme is a mama kertjében történt, kalandvágyból (muhaha). Mondjuk fesztivál idején, szóval számít.

Hogy miért maradt abba még ez a könnyített verzió is, annak több oka is lehet. Az egyik a pénz: iszonyatosan felmentek az árak, és erre egyszerűen sajnáltam. A másik a kényelem, mármint hogy meguntam tolongani, sorban állni, izzadni, koszolódni. Meg ott volt a kiégés és a fáradtság is.

Jó kis fesztiválokra jártunk egyébként: a Veszprémfestre (ezzel az lett, hogy túlságosan popos lett az ízésünknek, és drága is), a Paloznaki Jazzpiknikre (ugyanaz, illetve ez még inkább sznob lett, és a teljes Balatont leuralta Mészáros és köre), az Ördögkatlanra, valamint egyszer voltunk a Művészetek Völgyében is. Az előbbivel az lett a gondunk, hogy tizensok éve ismétlődnek a programok, ugyanazok a megújulni képtelen rocksztárok lépnek fel, a fenének volt kedve tizenötödször is megnézni ugyanazt a Quimby-koncertet. A színházi előadásokra pedig nem nagyon tudtunk bejutni a sorszámos rendszer miatt. (Egy ideig kaptam szakmai jegyet, aztán leszúrtak, hogy ennek ellenére 'kritizálok'--ez a munkám, ugye--, úgyhogy onnantól fogva napijegyet vettem, illetve idén és tavaly is fellépek, de nem kértem a bérletet.)

Nahátszóval mindez nagyon fennhéjázón hangzik egyébként, holott az igazság csak valószínűleg annyi, hogy éppen hogy belejöttem kicsit a fesztiválozásba, már ki is öregedtem belőle. Az Ördögkatlant azért most is követem, itt van közel, olykor támad egy kis nosztalgiám, holnap le is megyünk. Ám amikor tegnap bepiált fiatalokról olvastam a csoportban, akik a falusi macskákat akarták alkohollal itatni, akkor azért meggyőződtem, hogy nem kell nekem ott lenni tartósan.

A Thealterre sok év kihagyás után mentem vissza (tavalyelőtt kényelmesebben és kettesben, most egyedül és gyorsan), és bár ez is sokat változott, még mindig nagyon szimpatikus. Egyrészt tök olcsó (hol kapsz 3000-ért színházjegyet), másrészt felvonultatja az erdélyi és a vajdasági társulatokat is. Nincs nagy tömeg, a színvonal oké, meg úgy általában, tök barátságos az egész. Idén azon gondolkodtam el, hogy vajon régen is ennyi boomer korú volt, mint most (én a szegedi fiatalságra emlékszem, mi is ott nyomultunk, most viszont a tisztes polgári közönség látogatja az előadásokat, köztük sem az "értelmiségi elit", a város apraja-nagyja nyaral ilyenkor, gondolom). Én személy szerint ezen a fesztiválon láttam először Pintér Bélát, Ladányi Andreát, Fehér Ferencet, a Forte Társulatot, a tanárainkkal együtt jártunk előadásokra és tök jó volt - szóval nyilván van bennem némi romatikus nosztalgia a fiatalkorom iránt is. 

Idén öt előadást láttam zsinórban. Jobb lett volna okosabban válogatni, de majd legközelebb.

Az Apertúra Brománc című előadása a férfimintákat járta körül: egy fiú baráti társaság (plusz két csaj) összejön egy hétvégére, jól berúgnak, és szép lassan kibuknak a régi sérelmek, konflktusok, de leginkább az, hogy egy kivételével mindegyik pasi egy frusztrált f@sz, kivéve egyet, akiről meg azt suttogják a háta mögött, hogy biztos buzi. Az első félórában részeg ordítozás ment valami technózenére (= bulizás), utána volt némi lájtos pszichológia, traumák meg woke-ozás, és még egy zsidó nagypapa is befigyelt. Kár a témáért, a srácok ezt picit összecsapták.

A KV Társulat és a Maszk Egyesület A színházcsináló című előadása (Thomas Bernhard szövegére alapozva) a színházcsinálás mikéntjéről metázott egyet, a vezető színésznő önmagának rendezett jutalomjátéka volt ez. Én egyébként élveztem, és bár a nézők szétröhögték, az abuzív művészetcsinálás azért elég fontos téma (a szöveg meg nagyon jó), de ezt a produkció nem nagyon tudta érzékeltetni, mert akkor nyilván önreflexívnek kellett volna lenni. Volt azért ordítozás, kulcsdobálás (vö. Eszenyi Enikő), de mindez valahogy nem szállt alá az üzenet szintjére, maradt szórakoztatás (vö. Pintér Béla újabb előadásai). 

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Négy falon innen és túl című lakásszínházi előadása a fiatalok párkapcsolati konflktusáról szólt: a fiú a jobb élet reményében disszidálni akar, a lány meg maradni, ezen elvitatkozgatnak egy lakásbelsőben. Tök fontos téma ez is, de valahogy a motivációk nem derültek ki, ennek megfelelően a dolog drámája is rejtve maradt. Cserébe jó hosszú volt, elmentünk a tengerpartra (a szobából a Grand Café kávézó részébe), aztán vissza, majdnem happy end lett, de végül mégse. Később kiderült, hogy itt az otthon fogalma lett volna a középpontban, nekem inkább a párkapcsolati bénázás volt ott.

A Közszín Kollektíva és a Freeszfe Freudból is megárt a sok? vitaszínháza azt tematizálta, hogy vajon mennyire túlpszichologizált az életünk, kell-e mindenkinek pszichológushoz járnia és tényleg muszáj-e szanaszét metázni az életünket. Nem tudom, jártatok-e már vitaszínházban: a lényege, hogy megnézünk pár provokatív jelenetet, és utána irányított vita van. Ez elég érdekes volt, bár a moderálást/beszélgetésirányítást még gyakorolni kell a fiataloknak, hogy ne legyenek annyira tankönyvesek a "szóval akkor te úgy gondolod..." kezdetű reakciók, és hogy mederben maradjunk. (Erről majd az irodalomterápiás blogomban írok hosszabban is, mert jó szempontok merültek fel.)

Végül a Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza Kislányom, mondd, hogy nem igaz - történetek a hátországból című előadását láttam, ami Polcz Alaine és Gyarmati Fanni írásaiból állt össze. A szovjet katonai erőszak fontos téma, elég sokat beszéltek róla az utóbbi időben, és nem baj, hogy van új interpretáció - na, de az legyen interpretáció. (Nálam műveltebbek biztos eddig is jól tudták, hogy a Soharóza egy kísérleti kórusformáció, rendszeresen dolgoznak színházban, koncerteken és lépnek fel itt-ott, jelen előadásban a zenei hátteret adták, orosz és magyar katonadalokat, siratókat, stb.) Itt a három színésznő fekete ruhában egy-egy széken ülve monologizált, miközben középen egy konyhapulton gulyáslevest főztek, amit végül fel is tálaltak, de senki nem evett (ah, mennyi szimbólum). Az van, hogy engem most már nem elégít ki az, amikor (az amúgy megrázó, de semmiképp se szépirodalmi) szöveggel próbálják elvitetni a showt, mert ahhoz azért 1) nagyon jó szöveg 2) nagyon jó színészi játék kell (de még így se szeretem ezt a feketébe burkolt gyászt úgy igazán). 

Szívesen megnéztem volna még a Lassant és A Tíz hónap Babilon-ügyet Fullajtárral a nagymamája könyvéből, de nem lehet mindent, ugye. Ja, és hát egyébként Jocó bácsi darabja, a Kamaszharc is szerepelt a fesztiválon - sőt, maga a producer is tiszteletét tette, amit egy Reelsből tudtam meg, nem pedig az oldaláról. (Az előadásról az hírlik, hogy sokkal jobb anyag lett, mint a könyv.)

Tanulságok: 

Fel kell zárkóznom a kortárs művészetből, amit egyébként a nyár elején elkezdtem úgy, hogy a rendelkezésemre álló sok-sok felvételt elkezdtem megnézni. (Minek gyűjtöget, ha nem nézi, ugye.)

El kell olvasnom a kurrens szakirodalmat, főleg azokról a műfajokról, amelyekről kevesebbet tudok.

Nem baj, ha eltöltök némi időt egyedül, jót tesz nekem. Régen szerettem ezt, csak idő közben elfeledkeztem róla. Persze az is nagyon jó, amikor együtt ventilláljuk ki a dolgokat...

[Úgy képzeltem]

Úgy képzeltem, hogy lesz egy nyugodt hetem, amikor csak olvasok, írok, megnézek pár filmet, főzök, várom haza a többieket, satöbbi, aztán azt történt, hogy...

...hétfő délelőtt, a napi teendők elvégzése után, miközben a napfényes teraszon a legnagyobb nyugalommal műveltem a tudományt, egyszer csak jött egy sms, hogy letiltották a bankkártyámat.

A családban és az ismerősi körben ez többekkel megtörtént már (ismeretlen eredetű dubaji vásárlásindítás, egyebek), szóval megpróbáltam felhívni a számot, ami nem jelentkezett, úgyhogy beslattyogtam a legközelebbi bankfiókba. Ismeretlen eredetű kaliforniai vásárlásindítás. 

A hölgy nagyon kedvesen elmondta, hogy a kártyát bármilyen gyanús tranzakció esetén azonnal tiltják (el is képzeltem fejhallgatós banki alkalmazottakat egy nagy teremben, amint egész nap monitorokat bámulnak, ahol az teljes magyar lakosság bankkártyadatai futnak). Ha később kiderül, hogy a tranzakciót az ügyfél indította, akkor oké, ha pedig nem, akkor új kártya. Mindez csak azért nagyon kellemetlen, mert jövő héten megyek nyaralni, úgyhogy lehet, hogy egy hétig kitartott leszek.

Tanulság: mindig tartsatok magatoknál megfelelő mennyiségű készpénzt!

Szóval ez volt az az esemény, amivel a heti pechszéria beindult. Miután a rajtam lévő gyöngyös karkötő is ripityára szakadt a bankban, azért még türelmesen végighallgattam a megtakarítási és befektetési lehetőségeket (a tanári fizetésemből kellene mindenre IS félretenni, miközben a független sajtót meg a demokráciát is támogatom), megígértem, hogy a (az ezévi ösztöndíj miatt kivételesen) számlámon lévő számottevő összegből lekötök valamennyit, aztán kiléptem a bankból, és megláttam a viharfelhőket.

Arról most nem szólok, hogy itt is mekkora viharkárok keletkeztek, de két napig (kisebb megszakításokkal) folyamatosan ömlött az eső, ezért szerdáig nem jutottam el az autószerelőhöz, aki az évi rendes nyaralás miatt átnézné a kocsit.

Helyette elmentem (elúsztam) a közeli bankautomatához, mivel szerencsére van egy másik bankkártyám. Az automatát éppen töltötték, ezért vártam, majd magamhoz vettem némi készpénzt, amiből majd ki tudom fizetni az autót, valamint tudok biztosítást kötni a nyaralásra. Ez végre megnyugtatóan hatott rám.

Cserébe viszont eltört egy cső a vécében, az illetékes szerv pedig két napig nem tudta eldönteni, hogy melyik vízóra kinek a feladata, ezért a cucc türelmesen csöpögött egy dobozba, mígnem tegnap este hétkor végre ideért az ismerős vízvezetékszerelő, és fixálta.

A héten még kellemes baráti összejövetelen voltam, ahol megtudtam, hogy volt kollégánk, aki a fiatal lányok iránt erős rajongást táplált, nyugdíjba vonulása után végre be tudta fejezni 630 oldalas erotikus regényét, amelyet természetesen saját élményei ihlettek. Volt könyvbemutató, dedikálás a könyvhéten, minden csuda, a szerző természetesen névtelen, de azért, ha valaki ismeri, jól beazonosítható.

Kedvem lenne kicsit hekkerkedni, és a megfelelő linkeket elküldeni néhány volt diákomnak, akiket mindig az osztály előtt köszöntött fel puszival a névnapjukon, vagy akiknek a szerelmi életéről faggatózott töriórán. 

Utánaolvastam a vén kujonnak egyébként (és emlékszem is, hogy anno folyton azzal jött, hogy íródik a nagy mű). Fő ihletforrása a Veszedelmes viszonyok, a regénye főhőse természetesen egy őt megtestesítő francia(!)tanár (Valmont), aki barátjának, Tivadarnak írt leveleiben számol be szerelmi kalandjairól. Sőt, a regény a tanári pályához kapcsolódó társadalmi kérdésekkel is foglalkozik (kiégés), valamint páratlan módon tárgyalja az irodalomban oly elhanyagolt tanár-diák szerelem témáját. Hétköznapi (és romantizált) pedofília, ugye. (Az új regény is készül, amelyben a főhős és barátai a covid idején történetekkel szórakoztatják egymást egy balatoni nyaralóban. Igen, ez a Dekameron, de sebaj, kellenek a nagy elődök, a téma Boccaccio nyomán itt is garantált.)

A fenti opusz (és az aktuális olvasmányaim) kapcsán egyébként egész héten azon gondolkodtam, hogy vajon én öregedtem-e meg és váltam válogatóssá, vagy tényleg ennyire megnőtt az igénytelen minősésű szövegek száma. Hol vannak a szerkesztők, lektorok, korrektorok, szövegjavító munkások? Ha még vannak, a szerzők miért nem hallgatnak rájuk?

Én már nagyon régóta nem gondolok arra, hogy bármilyen irodalmi jellegű szöveget publikáljak, viszont az iskolában észrevétlenül afféle hozzáértő lettem a témában, vagyis viszonylag sok diákírást kapok ismeretlenektől is annak ellenére, hogy szerintem elég keményen megmondom, ha valami szar. Ez régen is így volt, elég sok diákot megbántottam, voltak, akik nem álltak szóba velem többet.
A módszerem idő közben annyit finomodott, hogy először tisztázzuk, ki a célközönség, mert ha az illető csak magának ír, akkor oké a bármi is. Ha viszont olvasókat szeretne, azzal jár bizonyos felelősség, és hát muszáj valamiféle minőséget felmutatni, közben meg tanulni, gyakorolni, olvasni. Ez az a mondat, ahol a legtöbben otthagynak, mert pl. olvasni egyáltalán nem szeretnének. Akik viszont maradnak, azokkal azért jókat lehet dumálni irodalomról, könyvekről, írókról.

Hát ez van most, várom, hogy esetleg a héten még megjöjjön az új bankkártyám, és várom a további csapásokat is, hogy ne a nyaralásra jusson belőlük.

(Mai terv: elolvasom Bíró Zsombor Aurélt, és megnézem a Vanyát Andrew Scottal, mielőtt a bankártyacsere miatt kidob az NT előfizetés.)

[nem a mi teraszunk, de az is szép]